Ez tudom, hogy leragott csontnak tunik, vagy egy veget nem ero tuldramatizalasnak. Hat, ha ugy gondolom, masok igy lathatjak, akkor elkepzelhetitek, bennem milyen erosek lehetnek ezek az erzesek a temaban, es mennyire elegem lehet mar belole.

Oke.

Tehat vegre azt hiszem, hogy megerett az elhatarozasom arra, hogy egyszer es mindenkorra elkezdjem elfelejteni a dohanyzast.

Eddig egy darab valoban *komoly* probalkozasom volt. Egy eve majdnem hajszalpontosan. Nagyon sokaig nagyon jol mukodott a folyamat, de arra is emlekszem, hogy nagyon biztam magamban. Minden szebb lett. Eskuszom, a szineket is jobban lattam, ezt en a felszabadultsag erzesenek tudom be utolag.

Aztan jottek nehezebb idok, emlekszem nem egyszer elofordult, hogy annyira leirhatatlanul erosen ereztem a dolgok sulyat, es ezzel egyidoben annyira mindegynek ereztem, mit teszek vagy mit nem, hogy egyszeruen vettem olyankor egy doboz meregszalat, es kepes voltam egyultohelyemben elszivni az egeszet. Minden egyes alkalommal rosszul lettem tole, pedig a leggyengebb verzio volt. Aztan ugyanugy, szinesen folytattam nelkule az eletem tovabb. Nem hianyzott reggelente, nem hianyzott lefekveshez, szunethez, es meg ahhoz sem, hogy konnyebben kreativ legyek munka kozben. Amikor elszakadt a kotel, akkor estem bele, es hiaba lettem szarul tole, ugy ereztem, lekoti az agyam annyira, hogy egy kicsit pihenjen legalabb, ezert megoldassa alakult az alkalmankenti dohanyzas. Azt hiszem, segitett elnyomni a tul eros erzeseket. Bar tudtam, hogy ez nem jo, nem tulajdonitottam kifejezetten nagy jelentoseget neki, meg hat nem fordult ez elo gyakran. A tapaszrol akkor mar le voltam allva, siman vittem a napjaimat nelkule. Kiveve amikor neha Szegeden voltam, de az egy teljesen kulon kategoria, nem is megyek reszletekbe ezzel kapcsolatban, ugyis csak magyarazkodas lenne.

Aztan amikor novemberben elmentunk Saraval Lisszabonba, elkezdtem azzal kelni. Meg azzal kavezni. Meg azzal jarkalni. Meg azzal fekudni. Ez mar inkabb aggaszto volt. Egyre tobbszor fordult elo, hogy igenyem lett ra, es ezutan nem birtam nem dohanyozni viszonylag rendeszeresen, bar meg mindig csak periodikusan. Valahogy megmaradt, egyedul akkor tunik el, ha dolgozok, vagy ha Debrecenben vagyok. Szoval ugy dontottem, elfogadom, hogy megint van, es megvarom, mig lesz ujra erom ahhoz, hogy eliminaljam a lelkembol/agyambol (mert igenis ott van). Azota voltak tobb napos-hetes felprobalkozasaim, de tulajdonkeppen az a problema alakult ki, hogy elvesztettem a hitem onmagamban a sok felprobalkozas miatt, amikor igazabol en sem vettem komolyan a sajat szandekomat. Nem volt eleg eros egyik sem.

Tobb okbol is arra gondoltam, hogy ha irok rola, az egeszrol, mindenestol, akkor az segithet. Talan en magam is komolyabban veszem magam, es gyengebb pillanatokban legalabb a blogom irant felelosseget fogok erezni.

Egy masik oka az iromanynak, hogy en emlekszem, milyen jo volt fuggetlennek lenni a cigitol. Tiszta, nyugodt, felemelo, koncentralni kepes, produktiv, szep, sikeres erzes, es imadnivalo, ahogy az ember az illatokat erzi, es mindenert jobban lelkesedik egy kicsit. Jo errol emlekeztetot irni, mert azt is elsokezbol tudom, hogy a leszoko ember valami leirhatatlan, sotet, nyirkos, kilatastalan bortonben erzi magat, amikor ra akar gyujtani, pedig nem szabadna. A testi, de foleg a lelki elvonasi tunetek kicsit skizofrenna teszik az embert. Nikotin ide vagy oda, ez melyebb annal, akar elhiszik az emberek, akar nem. En mar voltam ott, ahova keszulok megint menni, es minden tuldramatizalas nelkul irom most ezeket. Ilyenkor nem tudok arra gondolni magamtol, hogy a valodi borton a fuggoseg. Ilyenkor nem tudok nem ra gondolni, es nem jut eszembe az sem, hogy mennyire jo erzes nelkule elni. Pedig az, boldog nem dohanyzo koromban minden nap megallapitottam ezt magamban.

A dohanyzas bezar, lehuz, elsziv az emberbol mindent. Igen, a cigi szivja el az embert, pontosan. Jo, ha le van ez irva valahova. Nem lehet lazan es felvallrol venni, mert attol az ember komolytalan lesz a sajat szemeben, es azt sem ismeri be, hogy problema van. Valtoztatni pedig enelkul nem lehet. En pedig most az egyszer tenyleg mindent meg akarok probalni, hogy magam mogott hagyjam.

Az utobbi hetekben mar erik, eddig probaltam napokhoz kotni a dolgot, vagy ahhoz, mikor lesz vege egy doboznak, vagy ahhoz, mikor megyek haza, mert otthon egyszeruen nem nagyon gondolok ra. De nem ettol fugg, nem kothetem korulmenyekhez. El akarom felejteni vegleg, mindentol fuggetlenul, mert mar egyaltalan nem erzem magamenak. Csak elgyengit. Es elegem van ebbol.

De azt is erzem, hogy mar kevesbe hiszem el, hogy lehetseges. Valahol meg ott van, csak picit halvanyabban. Tudom, hogy en csinalom, es tudom, hogy rajtam mulik, azt is tudom, hogy egy darab elhatarozas kerdese. Irni akarok ide minden nap errol amikor csak azt erzem, hogy beszelhetnekem van a valtozasrol amit ez fog okozni. Nem varok en semmit senkitol, de a tudat, hogy valaki esetleg elolvassa amiket irok, mar segitsegnek tunik, es lehet, en is jobban elhiszem, hogy megy. Ha pedig hozzafuznivalotok van, annak nagyon fogok orulni.

Hat ez az uj kiegeszitoje a strategiamnak. Nem lesz Szegedi dohanyzas, nem lesz sor melle egy szal, nem lesz rosszkedv-cigi egeszen addig amig 80 eves nem leszek, de akkor meg mar minek, haha. Orommel fogom fogadni, ha megosztjatok velem a gondolataitokat, ha vannak, es idotok is lesz ra. No pressure though.

Most meg itt van, es a ma esti maradek idoben toborzom meg a maradek erot. Az esti pohar vizem szobamba helyezese elott kozvetlenul viszont kihajitom az egeszet a kukaba, es igyekszem ott is tartani, lenyomva (kepletesen ertve - meg sosem kukaztam). Reggel pedig nyakamba veszem a basszusgitaromat, elmegyek orara, es nem gyujtok ra, akarmilyen szepen is sut a nap. A szemetet meg elviszi majd valami kukasauto.